KÁNYÁDI SÁNDOR
SÉTÁLGAT A SZELLŐ

Sétálgat a szellő,
szökken ágról ágra,
kapaszkodik olykor
gyönge napsugárba.

Dudorászgat, fütyörészget,
kisöpri az üres fészket,
bekukkant az odúba,
a fejét is bedugja.

S rikkant egyet: ide mind,
tavasz van már idekint!
Ébredj, ébredj, Göndöri,
kunkorodjál, Kunkori!

S ha alusznak,
vagy nem hallják,
vagy hallani nem akarják,
meghúzza a mókus farkát.

Ettől aztán Kunkori,
göndörödik Göndöri,
s álmos szemét a két mellső
lábfejével dörzsöli.