Azt kérdi tőlem a minap Kukucsi, mitől vagyok olyan büszke. Hát büszkének büszke vagyok, ebadtája – mondtam neki, – de nem mitől, hanem kikre, mert sokan vannak. Annyian, hogy ha itt most valamennyit felsorolnám, akkor egyéb se férne a papírra, csak nevek. Első osztályos sólymok nevei, akik levelet írtak nekem, olyan szépen, hibátlanul, hogy még a harmadikosok is megirigyelhetnék. Válaszoltam is mindeniknek külön-külön, ahogy a becsület és a tisztesség megkívánja.

Hasonlóképpen büszke vagyok azokra az írni nem tudó óvodásokra, akiktől szép rajzokat kaptam. Az egyik rajz kiváltképpen gyönyörű, mert Tipetupát ábrázolja. Simon Julika küldte Szászrégenből. Mindenkinek nagyon tetszett, csak Tipetupa mondta, hogy őnekije karcsúbb a dereka. Egyet se búsulj, Tipetupa – mondta neki Kukucsi őszintén –, mire megöregedel, megvastagodik. Tipetupa úgy látszik, nem szereti az őszinteséget, mert megsértődött.

Megmagyaráztam Kukucsinak, hogy az őszinteség és a gorombaság nem mindegy. Így kellett volna mondani: egyet se búsulj, Tipetupa, ha elszáll az ifjúság, meglátod, milyen szép, vastagderekú, tündéri vénasszonyocska facsarodik belőled. Hát erre még jobban megsértődött Tipetupa. Kukucsi bocsánatot kért, és megígérte, ő rajzolja le Tipetupát. Erre Tipetupa azt mondta, inkább megbocsát, csak Kukucsi ne rajzolja őt le. Így is lett.

Melyhez hasonló jókat,