Családunkban hagyományos szokás volt édesanyám és édesapám meg­köszöntése születés- vagy névnapjuk alkalmából. De ez a megköszöntés nem volt olyan egyszerű dolog a húgom és az én számomra. Húgocskámmal mindig újabb és szebb versikéket kerestünk, kutattunk fel. Egyszer csak kifogytunk a köszöntőversikékből. A köszöntő­könyvből már mindeniket elmondtuk. Mit csináljunk most? S ekkor nekem merész gondolatom támadt. Mint a Cimbora hűséges előfizetője és olvasója – gondoltam magamban – írok Elek nagyapónak egyenesen Kisbaconba, és megkérem, küldjön ő nekem két köszöntőverset: születésnapra és névnapra. Az elhatározás tett követte.

Már nem emlékszem, miket írhattam, hogy elnyerjem Elek nagyapó segítsé­gét, és drága édesanyámat és édesapámat új, eddig nem hallott köszöntőverssel lephessem meg. Arra azonban emlékszem, hogy azt mertem írni, ha nagyapó egyszer is átutazna majd Naszódon, én leszállítanám a vonatról, és nem engedném el. Hogy ezt a merész kijelentésemet megérthessétek, és ne nevessetek „nagyzásomon”, el kell mondjam, hogy édesapám a naszódi vasútállomás elöljárója volt, s én úgy gondoltam, hogy akkor „könnyen” leszállíthatom a vonatról Elek nagyapót.

Ez a merészség annyira meglephette vagy „megijeszthette” Elek nagyapót, hogy írt számomra két köszöntőverset, s ezeket egy személyre szóló levélben nekem elküldte, néhány kedves sor kíséretében. Számomra még ma is – 46 év távlatából – kedves és szép emlékek a köszöntőversek és a kísérőlevél, de egyben értékesek is, mert Elek nagyapó gyöngybetűivel, saját kezűleg írta. Azt hiszem, kevés akkori gyermek – akik ma már idős bácsik, nénik – „dicsekedhetnek” hasonló sorokkal az egykori nagy író, Benedek Elek részéről.

Most pedig lemásolom nektek a levél tartalmát: