Három napja esik egyre,
záporozva, cseperegve –
a háromra jön még négy is,
hamuból van még az ég is
felettünk.

A jegenyék lándzsavége
beszúr az alacsony égbe,
felhasad a fellegtömlő,
szakad a nyakunkba ömlő
zuhatag.

A földön a tócsák tükre
nevet sunyin a szemünkbe.
Kettőt kikerül a léptünk,
harmadikba belelépünk
bokáig.

Kankalinos erdőszélen,
füvek harmatcsepp-tükrében
gombák nézdelik magukat,
festik csinos kalapjukat
pirosra.

A kertben az ásó halkan
szisszen az enyhült talajban.
Szikkad még az ágyás árka,
pedig egy szem napsugárka
sincs sehol.

A kertész a földre térdel,
kóstolgatja ujjbegyével. –
Aztán felpillant az égre,
azt énekli szeme kékje:
kiderül.