|
Nem is olyan régen,
dédapáink
szépapáink
idejében
egy nagy hegy, amelynek lábát
Békás vize mosogatta,
gondolt egyet, s belefeküdt,
mint egy bivaly, a patakba.
A hegyek s a bivalyok közt
lévén nagy a hasonlóság:
ha már egyszer lefeküdtek,
lábra állni többé lusták,
így aztán a hegy azonmód
máig a mederben tepsed,
és a szorgalmas Békásból
jókora tavat rekesztett.
Akkorát, hogy ellepte a
közeleső fenyőfákat,
|
mert a fenyők, embermódra,
a bajban is veszteg álltak.
Borította térdig, vállig
sebes vize a pataknak,
de csak álltak mozdulatlan,
hol születtek, ott fulladtak.
Ezért hívják azt a tavat
mai napig Gyilkostónak;
halott fenyők csonkjai közt
suhan a sok kecses csónak.
Kárból is származhat haszon,
amint a közmondás tartja:
így lett pompás üdülőhely
Gyilkostó gyönyörű partja.
Ki arra jár, meg nem bánja,
egész nyár egyetlen ünnep,
s a jókedvtől szinte már a
holt fenyők is kizöldülnek.
|
