Nicolo Paganini édesapja szigorú és igen mogorva ember volt. Mihelyt észrevette, hogy fia tehetséges, hegedűt nyomott a kezébe, és bezárta a szobába. Arra kényszerítette, hogy nyolc-tíz órát gyakoroljon naponta. A kisfiú nagyon szeretett muzsikálni, magától is folyton hegedült. Hamarosan tanárait is túlszárnyalta. De a szabadságot is szerette, s ezért lázadozott az apai kényszer ellen.

Végre elérkezett az első nyilvános hangverseny ideje.

Nicolo saját művét játszotta. A sovány, beteges külsejű fiúcska olyan gyönyörűen játszott, hogy a hallgatóság azt hitte, csodát lát, csodát hall. Szülővárosában egy csapásra híres lett.

Később világszerte a legnagyobb hegedűsként ünnepelték. Rendkívüli, szinte emberfölötti játékáért a „sátán hegedűsének” nevezték.