Fut a szél,
fut, szalad,
meg-megáll a kert alatt,
és lerázva a havat
almafáról,
körtefáról,
dúlva-fúlva belegázol,
fel-felkapja,
szertehányja,
összerakja
hóbuckába.
|
Majd tovább fut szaporán,
átugrik egy szilvafán,
s addig lót-fut, ténfereg,
míg a rétnek vége lesz,
s ott az erdő.
Beszalad.
Hempereg a fák alatt,
fel-felugrik egy-egy ágra,
nagy kacagva megcibálja.
Majd leugrik, hahotáz,
minden fával lakomáz.
Fél a mókus, fut a menyét,
felverve az erdő csendjét,
és nem ismer határt, gátat,
cibálja az öreg fákat...
Az erdő megelégelte,
és pont mikor nagynevetve
felszökött a fák hegyébe
a szemtelen hencegő,
hegyes tűlevélre
tűzte egy vén, bölcs fenyő.
|
