Addig-addig simogatta
a fákat a ragyogó nap,
míg a csupasz ághegyekre
selyem rügyek bátorkodtak.
Majd a rügyek kibomlottak
bársony levelekké válva,
s zöldbe lobbant a kerteknek,
az erdőknek minden fája.
Kizöldült az erdő alja,
a fák között a tisztás is;
szól a kakukk s a pacsirta:
kezdődhet már a majális!
Jönnek is, autók hordják
a különbnél különb féle
finomságokat a zengő
lomb-lobogós erdőszélre.
Sátrak, bódék és füstölgő
lacikonyhák csiklandozzák
jó ízekkel, illatokkal
messziről az ember orrát.
Papírforgók forognak, és
színes léggömbök libegnek.
Kedvére kimulathatja
magát most itt minden gyermek.
Rúdra-mászhat, zsákban-futhat,
indulhat, kinek van mersze
s hasa, hogy a lepényevő
versenyt akár meg is nyerje.
|
 |
S nincs pompásabb erőpróba,
mint a – húzd meg! – kötélhúzás,
mindig az győz, ott az erő,
hol nagyobb az összetartás.
Alkonyatig zsong az erdő,
a szürkület tétovázgat:
sajnálja még végét vetni
a gondtalan mulatságnak.
Megőriz a nagy jókedvből
egy-egy cseppnyit, s minden este
abból hullat harmatot a
legeslegszebb levelekre.
|
