Ez év júniusában, amikor ezeket a sorokat írom nektek, eszembe jutott egy dal, mert énnekem mindig eszembe jut valami. Bezzeg Kukucsinak semmi se jut eszébe. Hát ez a dal így végződik:

„Lám, én milyen kövér vagyok, mint a háj, úgy elolvadok ebben a nagy me-leg-ben.”

Ez a dal azért jutott eszembe, mert az utóbbi hetekben mindössze két levelet kaptam – a többi barátom úgy látszik, elolvadt ebben a nagy me-leg-ben. Kedves barátom, Gergely Huba úgy látszik, nem olvadt el, de az is lehet, hogy Balavásáron nem voltak olyan nagy melegek, mint másfelé. Huba sokat jár kirándulni, melyhez hasonlókat kívánok nektek is, de az óvodából se marad el. És van egy kis fekete kutyája. Nekem sajnos nincs, mert attól félek, bekapna. Bogártelkéről igaz, hogy csak egy levél jött, de hárman írták. Varga Andris és Felvinczi Ildikó arról tájékoztat, hogy ők biza selyemhernyót tenyésztenek, az én régi Mónika barátnőm pedig együttérzését fejezi ki, amiért kerti munkát végzek, öntözök meg ilyesmi – az erdőben. Ugyanakkor megfeddi Kukucsit, amiért lustálkodik, igen helyesen. Pislogott is az Ebadta, amikor felolvastam neki. Mert én nem vagyok olyan, hogy ne olvassam fel. Hát így.

Nemsokára, pár hét, és itt az ősz. Legalábbis a kezdete. Nem ártana – gondolom –, ha ismét eszetekbe jutnának az én kedves barátaim, a madarak. Már szóltak is nekem, kérjelek meg, készítsetek nekik télire etetőket. És írjátok meg nekem, hogy megadhassam a címeteket! És ne olvadjatok tovább!

Melyhez hasonló jókat,