FARSANG VÉGÉN
Régen,
egyszer a
réten,
farsang
végén
találkozott
két farkas egymással,
kezet fogtak
nagy barátkozással:
– Szervusz, öreg pajtás!
– Nem szervusz most, pajtás!
– Ugyan miért, pajtás?
– Mert bort ittam, pajtás!
– Az jó, pajtás!
– Nem jó, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert megvertek,
eldöngettek
miatta, jó pajtás!
– Az rossz, pajtás!
– Nem rossz, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert legalább
farsangoltam,
süteménnyel,
pecsenyével
torkig laktam,
lakodalomba’,
nagy vigalomba’
kedvemre mulattam!
– Az jó, pajtás!
– Nem jó, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Hej, mert annál többen
lazsnakoltak engem,
mikor részegen
nótába kezdtem:
Óóóó,
Bóóó!
Édes kedves pajtás!
– Az rossz, pajtás!
– Nem rossz, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Azért, mert ládd,
így legalább
a farkas már tudja,
hogy huncut a kutya:
az csalt oda!
– Az jó, pajtás!
– Nem jó, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert bőrömön
nem nagy öröm,
hogy újra tanultam,
amit úgyis tudtam!
– Az rossz, pajtás!
– Nem rossz, pajtás!
– Mér, pajtás?
– Mert legalább,
ha megvertek,
|
megvertek,
de legalább
ettem-ittam
eleget.
Még mostan is dalolhatnék,
fütyülhetnék, táncolhatnék!
Úgy ám, pajtás!
– Akkor sebaj!
– Sebaj, pajtás!
A két farkas kezet fogott,
s jobbra-balra eltávozott.
A FARKAS
A FALUVÉGEN
Csikorog a tél,
szegény farkas fél,
hogy éhesen marad,
pecsenyét nem harap.
Fut a havon keservesen,
de nincs terítve seholsem.
Estére elére
a falu végére.
Egy hóbuckán van a helye,
és így vonít szegény feje,
mert a szíve szomorú:
„A-dós né-kem a fa-lúúú!”
Szegény farkas, jobb elhagyni,
nem sietnek azt megadni,
a kis kutyák kinevetnek:
„Majd megadjuk, meg, meg, meg, meg.”
S rád ugatnak a kuvaszok:
„Jobb, ha elmégy, jobb, jobb, jobb, jobb.”
Szép az este, süt a hold,
szegény farkas szótfogadott,
s elloholt.
|
