Az iskolában tízéves korunkban már annyi volt a tantárgy, hogy csak egy tudós tudta volna az egészet felsorolni. De ő is csak akkor, ha a pad alatt kinyi­totta volna a bizonyítványt, és onnan puskázik. Aminél nincs rútabb dolog, inkább ne tudjon az ember.

Tanultunk verseket kívülről, növényeket belülről, folyókat hosszában, tengereket keresztben. Egyik nap tanultunk a vízimalomról, másnap a bőgőmajomról, az­után sorban a térképről, a törpékről és a törtekről.

Nyolctól kilencig madarakat mondtunk, kilenctől tízig indulatszókat, ezt követően énekeltünk, majd vettünk egy kört, és szeleteket vágtunk belőle, mintha kenyér volna. Ebben a nagy összevisszaságban jelent meg az iskolánkban egy bűvész professzor, és meghirdette, hogy egy óra hosszat ő is előadást tart.

Ez végre volt valami, aminek hasznát lehetett venni. Amúgy is jó néhányan készültünk bűvész­nek, csak nem sejtettük, miképpen kell elkezdeni a mesterséget.