Kötő József köszöntője

A Napugaras-példa

Tegnap nyílt a 2. Ünnepi könyvhét. Az ünnepi szónoklatok szóvirágai közül, azonban gyorsan felfeslett a szakma helyzetértékelése: a könyv nem jut el az olvasóhoz, nincs vásárló erő, egyre inkább szétszakad a piac és egyre kevesebb a vásárlója valódi értékeknek, eluralkodik a kommersz áru, teljességgel hiányzik az állami- és magán szféra mecénaturája – egyszóval válságban van a könyvkiadás, veszélyeztetve a versenyképes műveltség és tudás széles körű birtoklását.
Felvezetőben azért említem ezt a tényt, hogy magyarázatot nyújtsak köszöntőm címbeli szójátékára: nem véletlen, hogy nem a Napsugár példájáról szólok, hanem napsugaras példáról, amely napsugár a sötétségben: megmutatja, hogy kisebbségben, nehéz gazdasági körülmények közepette, intézményes segítség nélkül, önerőből, közöségi erőforrások hasznosítása révén, kreatív gondolkodással (például saját terjesztő hálózat létrehozásával) lehet nemzettudatot építő, értéktiszteletet sugárzó művelődési kiadványt forgalmazni. A mai viszonyok közepette az alapítvány- és kiadó vállalat gépkocsijai több mint félezer településre 14.000 olvasónak juttatják el havonta, önfeláldozó pedagógusok segítségével a hiteles magyar kultúrát.
Mintha az erdélyi szellemiség szólalna meg ebben a tényben: lehet, mert kell. Ahogyan eleink, a Helikon írógárdája, a Szépmives Céh kiadói megszervezték a nemzetközösségi intézményeket, amelyeket a közösség eltartott, úgy próbálja a Napsugár alapítvány ezt az erőt hasznosítani. Most már kimondhatom: ez a kicsiny szerkesztőség és kiadó hivatal sajátos modellt testesít meg: a nemzetközösségi intézmény modelljét, amely egész kultúránkra kiterjesztve elhozhatná az írt bajainkra.
Az 55. évfordulón én személy szerint ezt ünneplem: folyamatos gyakorlattá igyekszenek tenni, egy olyan több mint kilenc évtizedes hagyományt, amely egy kisebbségi közösség talpon maradását biztosíthatja. 55 évvel ezelőtt, a totalitarista tiltások közepette, olyan író- és képzőművész alapító nemzedék indította útjára a lapot, amely értett a gúzsba kötve táncolás technikájához, átörökítette az erdélyi szellemiséget és a legigényesebben viszonyult az esztétikai követelmények szigorú szabályaihoz. Kérem, velem együtt hajtsunk főt az alapítók előtt: Asztalos István, Bajor Andor, Bálint Tibor, Lászlóffy Aladár, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Páskándi Géza, Tamás Mária, Méhes György, Hervay Gizella, Soó Zöld Margit, Kádár Tibor, Farkas János előtt. Állításomat igazolja maga a névsor is – ma már mindnyájuknak az egyetemes magyar alkotó szellem Panteonjában jelölhetjük ki helyüket.
Alkotó szellemüket folytatja a mai munkatársi gárda. Az irodalom szeretetére nevelés jegyében, az alkotó és fogyasztó egymásra találása útjának egyengetéseként a mai évfolyamok hasábjain is jelen vannak a kortárs szellemi életünk elitjének tagjai: Kovács András Ferenc, Visky András, Egyed Emese, Szántai János, László Noémi. A színvonal őrzés mellett felismerték, hogy ma arra is szükség van, hogy sereggé szervezzék a szerkesztőséget és a fogyasztókat. Munkásságuk kiegészül azzal is, hogy immár 17 alkalommal több mint 500 óvó- és tanítónő számára rendeztek pedagógus-fórumot, s évente 8-10 olyan vetélkedőt rendeznek, amelyeken gyerekek százai, ezrei vesznek részt.
Van tehát mit ünnepelnünk: erdélyi szellemiségünk megőrzésének egyik előretolt helyőrségét tisztelhetjük az alapítók mai utódaiban. Mára a Napsugár emblémájává vált Csipike. Azt kívánom a Napsugárnak, sikerüljön Csipike szándéka: az Erdőben valósítsa meg a Szeretet honát!

Elhangzott 2012. június 8-án, a kolozsvári Apáczai Csere János Líceum dísztermében rendezett ünnepségen.