|
 |
Napsugár, 1958. november, 19. oldal
|
Archívum
|
|
P. VÁRADI ÉVA
HAZATÉRÉS A VILÁGŰRBŐL
|
Rakéta villog, zúg, repül,
Büszkén a földre szárnyal,
Jön messzi csillagok közül
az égbolt vándorával.
Temérdek állat, nagy sereg
vonul a zöld határba,
s egész virágeső pereg
a bátor kiskutyára.
Olyat tett ő, mit földi eb
magáról el nem mondhat:
közelről látta, nézte meg
s ugatta meg a holdat.
– Ez aztán hős, barátaim! –
kiált fel Gólya Géza,
s nem bánja most, hogy lábain
hintázik Béka Béla.
|
A róka izgul, arra vár,
hogy nyújtsa át a csokrot:
– A húst megettem sajna már,
elhoztam hát a csontot.
A Mackóné is ott feszít
kezében kis virággal,
két barna boccsal érkezik,
Bencével s Bandikával.
– Felülnék én, s a csillagos
tejútig meg sem állnék,
de visszatérnék – szól a bocs –,
ha málnát nem találnék.
|
|
A földre szálló gép körül
csapong sok kis madárka,
a szívük ámul és örül,
s az emberészt csodálja:
– Tőlünk tanult repülni, s lám,
most jobban tud minálunk,
jövőre, meglásd, kis komám,
a csillagokba szállunk!
Nagy ünnep van ma, száz torok
öbléből száll az ének,
s a messze fénylő csillagok
rájuk nevetve néznek.
|
|
|
LÁM ERZSÉBET rajza
|
|
|
|
