Élt egyszer egy hiú pulyka,
ki egész nap egyre fújta:
– Nincsen szebb, mint az én dalom,
ha végigcseng az udvaron,
glu-glu-glu!
– Ó, nincs hozzád több hasonló –
bolondította a holló –,
olyan gyönyörű a hangod,
lefőzi a nagyharangot,
glu-glu-glu!
Boldog lett a pulyka nagyon,
büszkén sétál az udvaron,
s rekedt hangon így rikácsol:
– Ilyet nem hallottak máshol,
glu-glu-glu!
– Elhallgass, te! – szólt a nyakas,
sárgatollas, öreg kakas. –
Hisz a holló csúfol téged.
Azt hiszed, hogy ez is ének,
glu-glu-glu?
|
– Irigyelsz te engem, persze!
Versenyezni, lássam, mersz-e? –
így a pulyka, s dúlva-fúlva
rikácsolni kezdte újra:
– Glu-glu-glu!
Fújta reggel, fújta este,
belekékült egész teste,
amíg fel nem fordult éhen,
addig fújta a szeméten:
– Glu-glu-glu!
|
