| |
KÁNYÁDI SÁNDOR
A SZÁNKÓ HALÁLA
A szánkó magában
állt
a kamrában,
félrevetetten
ült
a fészerben,
fönn
a padláson,
lenn
a pincében.
Szánkáztak rajta
egerek.
Tavaly tél óta
nem volt rá gondja
senkinek.
Bizony ez szomorú:
beleállott a szú,
s fáját megette.
Vasát kikezdte
a rozsda,
madzagját a moly.
Belepte vastagon a por.
Bezzeg most tízen is
porolják, pucolják,
és újjal cserélik
elszakadt madzagját.
– Hiába –
nyekergi a szánkó
magába’.
– Késő.
És érzi ott, ahol a véső
lábát talpába
vájta,
kotyog a lába.
Fáj, de nem mondja,
viszik a dombra:
tűri.
Négy-öt gyerek megüli.
S mikor legjobban
ribegne-robogna,
összedől alattuk
recsegve-ropogva.
|
CSÁVOSSY GYÖRGY
A MI TELÜNK
Tarka mezőn nyílt virágok
Hírét-hamvát sem találod,
S mégis, hol csak szél kaszál ma,
Mintha ezer pille szállna.
Fehér pilléi a télnek
Fűre-ágra pilinkélnek,
S a világnak egy-kettőre
Hóból nő a téli szőre.
De kedves lett most a kályha,
Rőzselángnak muzsikája.
Pirult tökmag, napraforgó,
S apónak a papramorgó.
Míg a tavon tükörfények
Jégre csalnak, kis legények
Messze kerülik a házat,
Fakutyákon csicsonkáznak.
Este a csuma-toronyba
Mászik a mesék bolondja,
S míg a mese-orsó pereg,
Elszunnyad az apró sereg.
Sejtelmes a mező csöndje,
Csillog a hold igazgyöngye,
A vén kópé azon mulat,
Hogy játszanak lent a nyulak.
Apó is már vígan horkol,
Álmodik a disznótorról,
Mire csóvát vet a reggel,
Az egész ház csancsit perzsel.
Ilyen a tél itt minálunk,
Meleg télre mégse vágyunk.
Minden évszak jóbarátod,
Ha szépségét megtalálod.
|
